Második Kör: 2003 – 2006

A Siráj szárnyalása
A Siráj sok szempontból fordulópontot jelentett a társulat életében. A Csehovval való elmélyült munka – amelyet minden résztvevő pályája egyik legfontosabb, meghatározó szakaszának érzett – visszahatott a többi előadásra: új színekkel gazdagította, elmélyítette a színészi játékot azokban a darabokban is, amelyeket már régóta játszottunk. De meghatározó volt a Siráj a Krétakör külső megítélése szempontjából is: minden korábbi elismerés, díj és külföldi meghívás ellenére addig a társulatot a kritika és a nagyközönség is valahol a magyar színházi térkép peremén helyezte el. A Siráj volt az első olyan produkció, amelyet egyértelmű és egyöntetű elismerés fogadott: a POSZT-on elnyert öt díj révén, amelyek között ott volt a legmagasabb szakmai elismerés és a közönségdíj is, a Krétakör megkérdőjelezhetetlenül a magyar színház egyik legfontosabb tényezője lett. Ezt mutatta a külföldi siker is: az előadás diadalmenetben járta be a legrangosabb fesztiválokat, Edinborough-tól Moszkváig, New Yorktól Szöulig, és mindenhol díjakat és lelkendező kritikákat aratott.

Klasszikus másképpen
Küzdelmes, de számos új tanulsággal és értékes tapasztalattal gazdagító produkció volt az évad következő bemutatója, Moličre Mizantrópja. Egy nagy műalkotás megismerése még az egyszerű befogadó számára is mindig olyasmi, mint egy személyes találkozás az alkotóval - és sokszorosan az, ha az ember heteket tölt egy mű elemzésével, megértésével, színpadra állításával. Ilyenkor majdhogynem valóságos szerelmek szövődnek az alkotóval, vannak sértődések, viták, kérdések, szemrehányások. Amikor például a Siráj készült, folyamatosan magunkon éreztük Csehov tekintetét, és szinte az volt az érzésünk, hogy valódi párbeszédet folytatunk vele. A Mizantróp kapcsán a „nagy találkozás” nem csak Moličre-rel történt meg, hanem talán még élményszerűbben Petri Györggyel, akinek zseniális fordítása-átköltése olyan izgalmas, kortárs szöveg, amely rendkívül inspiráló alapul szolgált ehhez a nagyon mai előadáshoz. A verses szöveg megkövetelte másfajta játékstílus és színészi eszközök kidolgozása nagy kihívást jelentett a - Csákányi Eszter kivételével - csak férfiakból álló társulatnak. Az, hogy Schilling Árpád nagyvárosi meleg miliőbe helyezte az embergyűlölő történetét, új aktualitást, érvényességet és élt adott a darabnak. „Egészséges színház egy perverz korban” – írta róla egy kritikusa. A Mizantróp bemutatója új helyszínen: a Vidám Színpadon volt, amelyhez több produkcióval kapcsolódtunk: ide helyeztük át a
Tháliából a Nézőművészeti Főiskola előadásait, és később itt tartottuk a Kasimir és Karoline bemutatóját is. Értékes munkakapcsolat alakult ki a Mizantróp dramaturgjával, Ari-Nagy Barbarával, aki a következő produkciót, a FEKETEországot is jegyezte.

Milyen színű az ország?
Bár a Mizantrópból nem hiányzott némi társadalmi él, alapvetően mégis, csakúgy mint a Siráj, az emberi létezés reménytelenül összegabalyodott viszonylatainak szétszálazására és ellentmondásainak feltérképezésére tett kísérletet.
Eközben Magyarország politikai torzsalkodások zajában menetelt az Európai Unió felé, és a társulatban felgyülemlett annyi bosszúság, harag és elképedés, amennyi egy új, a társadalom és a világ ellentmondásaira közvetlenül reagáló előadás létrehozásához szükséges. Ehhez még hozzájárult az a véletlen, hogy Schilling Árpád új telefont vásárolt, amelyhez kapott egy SMS-ekben történő napi hír-szolgáltatást is, és ezáltal rácsodálkozott a megállíthatatlan áradatként érkező információ-folyamra, amelyben minden esemény, a sztárocska szerelmi kalandja és a többszázezer áldozatot követelő természeti katasztrófa is, egyaránt 160 karaktert ér meg.
Ebből a döbbenetből, de a társulat közös alkotásaként született meg a Krétakör következő produkciója, a FEKETEország, amelynek a napi hírekre felfűzött jelenetsora a bohóctréfától az emelkedett kórusműig terjedő széles skálán, a legváltozatosabb színházi eszközökkel reagál – valójában nem is csak Magyarország, hanem a modern nyugati civilizáció némely ellentmondására.
A FEKETEország nyáron, „elvonulós” táborban készült, Bódvarákón, abban az elhagyott bánya-irodaépületben, amely már a Hazámhazám több jelenetének is inspiráló helyszíne volt. A kéthetes összezártság ezúttal is páratlan kreatív energiákat szabadított fel a társulatban; a nagyon különböző színész-egyéniségek, tapasztalatok és preferenciák eredményezte sokszínűség ellenére mégis létrejött valami egység abban, ahogyan az anyag megformálásához legalkalmasabb színházi nyelvet kerestük. Útjának következő stációja a Művészetek Völgye, ahol ismét Monostorapáti határában ütötte fel sátrát a Krétakör Vándorcirkusz. Varázslatos élmény volt és nagy sikert aratott a fesztiválközönség és a helybeliek körében egyaránt a FEKETEország itt tartott munkabemutatója is, de a mű végleges formáját a Millenáris Teátrumban nyerte el, ahol Ágh Márton nagyszabású díszletében mutattuk be 2004 október elsején.
A FEKETEországot – csakúgy, mint annak idején a Hazámhazámat – olyan előadásnak gondoltuk, amit csak a hazai közönség érthet meg, hiszen annyi utalás van benne olyan eseményekre, amelyekről csak az itt élők tudhatnak – ugyan mit
mond a móri mészárlás vagy Simek Kitty egy idegennek? Meglepetésünkre azonban külföldi partnereink is nagyon érzékenyen reagáltak az előadásra, és a produkció, mint a Siráj méltó párja és ellenpólusa, jelentős nemzetközi karriert futott be. A FEKETEország turnékon azt tapasztaltuk, hogy a közönség és a kritika, ha nem ért is minden célzást, nagyra értékeli az előadás szellemességét, üdeségét, szemtelenségét, politikai bátorságát – Párizsban egyenesen „bezzeggyerekként” használta a rendezőt egy kritikus, amikor azt írta: „Franciaországban jelenleg nincs olyan művész, aki képes lenne ilyen intellektuális és morális bátorsággal megragadni a társadalmi-politikai valóságot”. (Az igazság kedvéért hozzá kell azért tennem, hogy a legértőbb és leglelkesebb közönségre a „keleti blokk” országaiban találtunk.)

A FEKETEország a társulat közös gyermeke: mindenkinek van benne valamilyen ötlete, szövege, zenéje (ezek tökéletesítésében és végső formába öntésében Tasnádi István, és két zenész: Jeli András és Moldvai Márk volt segítségünkre) – fájdalmas volt tehát, mégis elkerülhetetlen, hogy két év után elbúcsúzzunk tőle: ami a bemutató idején friss-forró aktualitás volt, most már tavalyi hó. Az előadás jellegéből az következne, hogy az adott pillanat témáira reagáljon – eleinte gondolkodtunk is rajta, hogy állandó frissítéssel tartsuk up-to-date szinten, de ennek meg az előadás kialakult formája, építménye állt ellen, így hát levettük a műsorról, csak a továbbra is érkező külföldi meghívásoknak eleget téve játsszuk Magyarországon kívül. Az előadás alapján kísérleti „színházfilmet” készítettünk, amelyet DVD-n terjesztünk.

Találkozások a közönséggel
A FEKETEország kapcsán sikerült meghonosítanunk egy olyan műfajt is, amelynek hazai bevezetésén évek óta fáradoztunk: a közönségtalálkozót. A Krétakör mindig is szívén viselte, hogy közvetlen, személyes kapcsolatot alakítson ki a közönségével, ennek egyik formája az előadások után rendezett beszélgetés, amelyen a nézők személyesen mondhatják el véleményüket vagy tehetik fel kérdéseiket az alkotóknak. Ez az intézmény a világon sok helyen remekül működik, de nálunk nincsenek igazán hagyományai. A Krétakör kezdetektől kíváncsi arra, amit a nézői mondanak, olyan közönségre vágyik, amely ki akarja és ki tudja fejezni akár bíráló véleményét is. A NEXXT óta számos alkalommal találkoztunk közönségünkkel, hol parázs vitákban, hol lelkes egyetértésben ülve együtt; de még soha nem éreztük olyan erősen a nézőink igényét arra, hogy megosszák velünk és a többiekkel a véleményüket, mint a FEKETEország előadásai után – ez nagyon megörvendeztetett, hiszen mindig is úgy gondoltuk, hogy a színház a nyilvános, közös gondolkodás tere kell legyen. Ezért a közönségtalálkozók mellett különböző fórumokat és tematikus esteket is csatoltunk az előadáshoz.
Ennek kapcsán felerősödött egy új tendencia a társulat munkájában, amelynek lényege a színészek kreativitásának újfajta és sokrétű kibontakoztatása a színpadon kívül is. Az, hogy rendezőként, fotósként, zenészként, filmesként, riporterként is kipróbálhatják magukat, egyik eleme annak az önképzési folyamatnak, amely arra hivatott, hogy fenntartsa az állandó fejlődéshez nélkülözhetetlen nyitottságot, érzékenységet a társadalmi és művészi problémák iránt.
Kitekintés
Ebben a 2004-2005-ös évadban még egy új vállalkozásba kezdtünk: beindítottuk felolvasó-színházi sorozatunkat. Ennek az itthon szintén méltatlanul kezelt műfajnak értő és lelkes gondozója akadt Merényi Anna dramaturg személyében, aki ekkor csatlakozott a társulathoz. A SzínházÉSIrodalom ismeretlen szerzőket és/vagy darabokat bemutató előadásai nem remélt sikert arattak, és nem utolsósorban nekünk magunknak rendkívül hasznos, hogy időről-időre kitekintsünk a „körön kívülre” – abban az értelemben is, hogy új szövegekkel, stílusokkal, műfajokkal ismerkedünk meg, de talán még fontosabbak és megtermékenyítőbbek az emberi és szakmai találkozások az új szerzőkkel és a meghívott vendégrendezőkkel.

Vendégek
Az évad meghatározó élménye volt mindannyiunk számára a következő bemutató, amelyet vendégrendező, az addig elsősorban filmesként ismert Mundruczó Kornél állított színpadra, különleges helyszínen, a Budavári Sziklakórház földalatti pincerendszerében. Térey János nagyszabású verses drámatrilógiája, A Nibelung-lakópark a germán mitológiából és Wagner operáiból ismert szereplőket egy mai európai nagyváros szupergazdag környezetébe helyezi. A felső tízezer apokalipszisbe torkolló tobzódását a pénz-hatalom-szex hármasságában Térey elképesztően gazdag, sűrű, a legalja alpáriságtól a legköltőibb emelkedettségig minden réteget magába olvasztó költői nyelve emeli a világ-vízió szintjére. Az előadás az évtizedek óta használaton kívül álló, poros, lerobbant szükségkórház katakombáiban a játék idejét az apokalipszis utánra helyezi, új dimenziót ad a darabnak. Ez a produkció újból megmutatta, mennyire fontos a társulatnak, hogy „külső” rendezőkkel is dolgozzon: egy másfajta tekintet olyan új színeket hoz ki a színészekből, amik eddig maguk előtt is rejtve voltak. Az effajta felfedezések azután pozitív visszacsatolásként visszahatnak a többi színészre és rendezőre, és állandóan megújuló inspirációforrásként működnek.

A Nibelung-lakópark próbái már a FEKETEország próbaidőszaka előtt
elkezdődtek, és egy tavaszi, házi előbemutató után, krétakörös hagyomány szerint nemzeti ünnepen, 2004. október 23-án a Budapesti Őszi Fesztiválon mutattuk be nyilvánosan – és nagy sikerrel.
A Kasimir és Karoline előadását, az évad következő bemutatóját, ismét vendégrendező, Wulf Twiehaus állította színpadra. A német rendezőnek A hideg gyermek után ez volt a következő munkája a társulattal – és első találkozásunk a szerzővel, Ödön von Horváth-tal, aki, mint magyar ember és német író, jó kapocsnak tűnt a két kultúra között. Bármilyen értékes munka volt, az előadás mégsem lett olyan sikeres, mint ahogy reméltük. Talán azért, mert Volker Thiele hatalmas libikóka-díszlete szellemes találmány volt, de túlságosan dominánsan uralta a színpadképet, vagy azért, mert az a hűvös és távolságtartó játékmód, amit a német rendező elképzelt, nem volt elég meggyőző az itteni közönség számára – mindenesetre sem a közönség, sem a kritika nem értékelte átütő sikerként, és mi magunk is úgy éreztük, hogy nem tudtuk elég mélyen és differenciáltan kibontani a darabban rejlő, ma is érvényes igazságokat.

A következő munka Ibsen Peer Gynt-je volt, amelyet újra a Thália Régi Stúdiójában mutattunk be október közepén. A mindenki által várva várt együttműködés Zsótér Sándorral olyan előadást eredményezett, amelyre méltán vagyunk büszkék: a hatalmas ibseni mű a stúdió kicsiny terében és az alkalmazott minimális eszközökkel is teljes sokszólamúságában és összetettségében bontakozik ki. A rendező és a társulat egymásra találása mindenkiből rejtett energiákat szabadított fel, és az a művészi alázat és fegyelem, amellyel a színészek a nagyszabású darab-építményt szolgálják, a négy és fél órás előadás minden percét emlékezetes színházi pillanattá teszi. „Az együttes játék finom hálózattal összeköti egymással a szereplőket. Olyan bonyolult színpadi szerkezetben, mintha kifeszített kötélen egyensúlyozna egyszerre nyolc kötéltáncos.” – írja az előadásról egy kritikus.
Itthon és külföldön
Már a Siráj Fészek-klubbeli előadásainál felmerült, és a Nibelung-lakópark kapcsán még súlyosabbá vált az a probléma, hogy az előadásainkra nem tudunk elég nézőt beengedni. A Sziklakórházban egy előadást biztonsági okokból csak ötvenen nézhetnek meg, ezért több hónapra előre kell előjegyzést fölvennünk a jegyekre. Ennek az az oka, hogy nem tudunk eleget Budapesten játszani, mert az évad egy jelentős részében külföldi meghívásoknak teszünk eleget, a legsűrűbb ilyen tekintetben a 2005-ös év volt, amikor 12 ország 26 városában 91 előadást tartottunk. Szívesen játszanánk többet az itthoni közönségnek – bár természetesen büszkék vagyunk a külföldi meghívásokra, és szívesen mutatjuk meg magunkat a nagyvilágban -, de a külföldi turnék bevételéből működtetjük a színházat, ezért gondosan ügyelnünk kell a hazai és külföldi jelenlét egyensúlyára. Végső soron függetlenségünk záloga a sok külföldi munka, ezért egyelőre nem tudunk változtatni ezen a helyzeten – még ha Büki Dóra közönségszervezőnek sok nehéz pillanatot is szereznek a méltán felháborodott nézők, akik hónapokig nem tudnak bejutni az előadásainkra.

Hamlet a köbön
Nem kifejezetten krétakörös esemény, de érdemes megemlíteni, hogy ebben az időszakban Schilling Árpád a bécsi Burgtheater meghívásának eleget téve, a Hamlet háromszereplős változatát rendezte a Burgtheater egyik játszóhelyén, a Kasinóban. A Hamlet3 címen máig nagy sikerrel műsoron lévő előadásban (a két helyi színész, Martin Schwab és Markus Meyer mellett) társulatunk tagja, Tilo Werner is játszott – ezúttal természetesen németül.
Nyár
A Krétakör kezdeteitől fogva ambicionálta, hogy a társulat tagjai nyelvet tanuljanak és a sok utazás során sokszor átérezhettük ennek a fontosságát. Így született az a döntés, amikor 2005 tavaszán meghívtak bennünket a hollandiai Oerol fesztiválra, hogy kipróbáljuk magunkat: hogyan boldogulunk tolmács és fordítás nélkül idegen nyelvi közegben. Ezen a szabadtéri fesztiválon a hollandiai Terschelling szigetén többnyire „helyspecifikus”, az alkalomra készült előadásokat mutatnak be, így mi is átalakítottuk a W – munkáscirkuszt és a Leonce és Lénát – nem csak olyan értelemben, hogy alkalmasak legyenek a szabad téren, nappali világításban, a tengerpart dűnéi közötti előadásra, hanem úgy is, hogy a szövegek egy része angolul hangzott el, illetve, a W esetében, Gyabronka József – aki, hála a Kanadában töltött éveknek, kiválóan beszél angolul – mint az előadásba beépített szereplő, tolmácsolta a nézőknek a kollégák szövegeit.

A 2005-ös nyár a színészek nagy része számára - leszámítva egy néhány napos szentendrei Krétakör-mini-fesztivált - a szokásos nyári tábor nélkül telt: a stáb már a következő produkción, a salzburgi fesztivál felkérésére készülő Phaidrán dolgozott. Tasnádi Istvánt évek óta foglalkoztatta a Phaidra-mítosz színházi megvalósítása: a darab egy korábbi, Menopauza című változatán már 2001-ben dolgoztunk egy közös workshopon a berlini Schaubühne színészeivel. A Schilling Árpád rendezte, nemzetközi összefogással készült Krétakör-produkcióban kétnyelvű, német-magyar előadásban Bánki Gergely és Tilo Werner mellett vendégművészek vettek részt, a főszerepet Udvaros Dorottya játszotta, aki a NEXXT óta most először dolgozott újra együtt a Krétakörrel és Schilling Árpáddal. A szó szerint és átvitt értelemben is különböző nyelveket beszélő szereplők közötti együttműködés ezúttal nem bizonyult igazán megtermékenyítőnek; az előadást a kritika meglehetősen elutasítóan fogadta a salzburgi premieren és a szeptember közepén a Trafóban tartott budapesti bemutató sem aratott átütő sikert. Bár a későbbi európai turnén már értőbb közönségre és kritikusokra talált, az előre leszervezett 32 előadás nem volt elég ahhoz, hogy nagyobb visszhangja vagy hatása legyen.
Krétakör SzínészTáncZenekar
A 2005-2006-os évad egyébként szívderítő eseménnyel indult: a szeptember 10-én a Tűzraktárban rendezett egész napos évadnyitó a romos épület negyedik emeleti termében leterített gyepszőnyegen rendezett „élő” évadelőzetessel, kiállításokkal, vetítésekkel és végül az estét lezáró fergeteges SzínészTáncZenekari koncerttel rengeteg embert vonzó, hatalmas siker, és nem utolsósorban számunkra is az évad lelkesítő, jókedvű felütése volt.
A Krétakör színészeiből alakult zenekar időközben szinte önálló intézménnyé fejlődött, nem csak a külföldi színházi fesztiválok kedvelt kísérőprogramjaként lépnek fel, hanem színházi eseményeken kívül is, hazai klubokban. Az elmúlt években tartott több mint 50 koncertjükön a zenekar magját alkotó hat színész és Darvas Kristóf billentyűs (a zenekar egyetlen profi zenésze) mellett vendégként egy-egy szám erejéig rendszeresen fellép a társulat több tagja, és hazai és külföldi színész- és zenészbarátok. A zenekar repertoárján ismert rock- és popzenei dalok egyéni feldolgozása s újabban egyre több saját szám is szerepel – fergeteges koncertjeiken rendszeresen megtáncoltatják a közönségüket, s ma már saját rajongótáboruk van.

Előtte-utána
Schilling Árpád a Sirájjal és a bécsi Hamlettel megkezdett, minimalista úton lépett tovább, amikor 2005-2006 fordulóján megrendezte Roland Schimmelpfennig kortárs német szerző Előtte-utána című darabját. Azóta, hogy annakidején a Bárkával való közös munka megszakadt, ez az első alkalom, hogy nem csak igénybe vettük egy kőszínház tereit, hanem valódi együttműködést alakítottunk ki egy másik társulattal. A Katona József Színház és a Krétakör színészeiből álló csapat valóban merész kísérletbe fogott ezzel az előadással: a színházi eszközök szinte láthatatlanná tételével, csak a szöveget és a gondolatot felmutatva kellett meggyőzniük és magukkal vinniük a nézőket ezen a járatlan úton. A színpadnyílást befedő hatalmas tükörben a nézők és a közöttük ülő
színészek egymást és magukat nézve, saját gondolataikra és asszociációikra hagyatkozva, egyfajta meditatív állapotban ülték végig az estét. Természetesen számítottunk rá, hogy ez az előadás meg fogja osztani a közönséget, s valóban, esténként jónéhány néző távozott többé-kevésbé felháborodottan. De, nagy örömünkre, sokkal többen voltak, akik – nem udvariasságból – maradtak, és az előadások utáni közönségtalálkozókon minden eddiginél elmélyültebb és közvetlenebb beszélgetések folytak az alkotók és a nézők között. Ezek a valódi párbeszédek megerősítettek benne, hogy ezzel a kísérlettel – szemben egyes kritikusok megállapításával – igenis sikerült elérnünk valamit, tettünk egy lépést nem csak a színházi eszközeink megújítása, hanem egy újfajta befogadói magatartás kialakítása felé is, és közelebb kerültünk azokhoz a nézőinkhez, akik elég nyitottak arra, hogy kövessenek bennünket egy ilyen, kockázatos úton.
A Katonával való együttműködés derűs pillanata volt a szokásos krétakörös előszilveszteri mulatság, amelynek műsorát ezúttal a KJSZ színészeivel együtt készítettük. Ha a színpadon tomboló vad ötletkavalkád csak a pillanatnak szólt is, itt alapozódtak vagy szilárdultak meg azok a kapcsolatok a két társulat között, amelyek később a Krétakör Űrbázison, A csillagász álmához vezető műhelymunkában bontakoztak ki.

Műhelymunka
Az előadásokat elkészítő-megelőző kutatás és műhelymunka mindig is nagyon jelentős volt a társulat munkájában, de ebben az évadban ez a fajta közös tanulás és kísérletezés új dimenziókat kezdett ölteni: már nem feltétlenül egy konkrét előadás előkészítése volt a célja, hanem az, hogy a társulat közösen fejlesszen ki új irányokat, eszközöket, hogy kiemelkedve a mindennapi rutinból, tere legyen az alapvető párbeszédnek, a célok tisztázásának, a közös gondolkodásnak, vagy egyszerűen az együttes tanulásnak. Két fontos esemény szolgálta ebben az évadban a fenti célokat: ősszel egy rövidebb workshop Őriszentpéteren, és tavasszal a társulat amerikai útja és az azt megelőző szabadegyetemi sorozat.
Az őriszentpéteri tartózkodás legfontosabb eleme a környékbeli emberekkel való kapcsolatfelvétel és a helyi valóság elemeinek színházi feldolgozására tett kísérlet volt. A társulat tagjai videó- és hangfelvevővel, fényképezőgéppel felszerelkezve történetek nyomába eredtek a faluban, beszélgettek a helyiekkel, és élményeiket a legváltozatosabb formákban osztották meg a többiekkel. Az előadás kényszere nélküli munka sok szellemes ötletet és izgalmas megközelítési módot szült - ezek hozadéka következő nyáron, a Krétakör Űrbázis munkájában mutatkozott meg.

A társulat amerikai útja, a Montclair (New Jersey) egyetem és a New York-i Magyar Intézet meghívásának és nagylelkű támogatásának köszönhetően, egyedülállóan fontos élmény volt a társulat életében. Mivel legtöbbünk számára ez volt az első látogatás az Újvilágban, megfelelően fel akartunk készülni rá, ezért több hetes szabadegyetemet szerveztünk a társulat tagjainak, amelyben a témák legkiválóbb szakértői ismertettek meg minket az amerikai történelem-társadalom-politika, az irodalom és a zene, az építészet és képzőművészet legfőbb irányzataival, és természetesen a workshop minden résztvevője intenzív nyelvleckéken fejlesztette tovább angoltudását. Ha maga a vendégjáték csalódást okozott is nekünk – a New Yorkhoz közeli, de már vidékies New Jersey egyetem színházában az előadások csak nehezen találták meg közönségüket – maga a workshop hatalmas tanulságokkal, rengeteg tapasztalattal járó feledhetetlen élmény volt mindannyiunk számára. A Magyar Intézet igazgatója, Orsós László Jakab és munkatársai speciális vezetéseket szerveztek nekünk New York különböző városnegyedeiben, összeismertettek a helybeli magyar értelmiség jeles képviselőivel, és olyan tartalmassá tették a manhattani ráadás-hetünket, amilyen egyébként (egyszerű turistaként) talán egy hónap lehetett volna. Az a Siráj-előadás pedig, amelyet a Magyar Intézet loft-jában, nappali világításban, kisszámú válogatott közönség előtt tartottunk, talán a legihletettebb volt a produkció sikerekben igazán nem szegény történetében.

Évadzárás
Az évadot különleges hangulatú eseménnyel zártuk: az óbudai Gázgyár területén rendezett három napos majális – ha nem is lett olyan nagyszabású, egész napos esemény, mint amilyennek eredetileg terveztük – több ezer embert vonzott erre a helyszínre, amely addig el volt zárva a nagyközönség elől. És nem utolsósorban: itt a Gázgyár üzemi csarnokában, eredeti ipari helyszínen öt év után méltó módon búcsúztathattuk el a Krétakör egyik korai, emblematikus produkcióját, a W-munkáscirkuszt.
Az évad végén több nagysikerű Krétakör-előadást levettünk a műsorról; nem minden szívfájdalom nélkül, de – amellett, hogy saját bázis nélkül rendkívül körülményes, néha szinte megoldhatatlan feladat egy ekkora repertoárt műsoron tartani – meg kellett tisztítanunk a „terepet”, hogy levegőt és szabad teret teremtsünk új kísérletek, új irányok, új kezdeményezések számára – és ez már egy következő történet lesz.