Kezdőkör

(A magyar színházról szóló, The Shabby Paradise című kötet számára írt cikk a Krétakör történetéről)
A’Krétakör’ név utal ugyan Brecht Kaukázusi krétakörére, de elsősorban egyszerűen egy krétával rajzolt körre a földön. Egy kis terület, amelyet körülkerítünk, kijelölünk a térben, és azután azt mondjuk: ide figyeljetek, itt történik valami, ezen a körön belül, ide sűrítettük a létezés egy darabkáját. Aztán a krétával rajzolt kört széthordják az emberek a cipőtalpukon, elmossa az eső, és akkor rajzolunk máshol egy másikat, és az lesz a kiemelt hely: a színház.
Ez persze csak egyik magyarázata a színház nevének: ha megkérdeznénk Schilling Árpádot, a társulat vezetőjét, miért választotta ezt a nevet, való-színűleg úgy válaszolna, hogy éppen Brecht Kaukázusi krétakörét olvasta, amikor nevet keresett a társulatának. A fenti hasonlat annyiban mégis utal színházunk helyzetére, hogy, bár a Krétakör Budapesten működik, nem találni a fővárosban olyan épületet, amelynek a bejárata fölé az lenne írva: „Krétakör Színház”. A társulat ott működik, ahol éppen játszik - jelenleg 4-5 helyen a városban. A Krétakör valójában tehát az a 30-35 ember - 14 színész, rendező, produkciós vezető, tervezők, műszaki és egyéb munkatársak -, akik az előadásokat létrehozzák.

Ha egy szóban kellene jellemeznem a Krétakört, azt mondanám: fiatal színház. Fiatal abban az értelemben, hogy nem régóta létezik: 1995-ben alapította Schilling Árpád, de csak 2000 óta működik az egész évad folyamán, állandóan szerződtetett társulattal, repertoár-rendszerben; de fiatal abban az értelemben is, hogy noha most már idősebb tagjai is vannak, a társulat szellemét mégis a 30-on inneni magja határozza meg. Elsősorban az alapító, Schilling Árpád, aki nem csak a saját generációjából emelkedik ki öntörvényű tehetségével és társulatépítő magnetizmusával.
Schilling, aki 17 éves kora óta foglalkozik színházzal, és a színjátszást igen hamar felcserélte a rendezéssel, kezdettől fogva saját társulatot akart, és egyedülálló képessége van ahhoz, hogy megtalálja és maga köré gyűjtse azokat az embereket, akik hozzá hasonló elkötelezettséggel és művészi igényességgel akarnak színházat csinálni.

Schilling 1995-ben alapította meg a Krétakört, még mielőtt a Színművészeti Főiskolán rendezést kezdett tanulni. Akkoriban ez egy produkciónként változó összetételű alkalmi csoport volt és évente egy-két – díjakat arató – előadást hozott létre. Főiskolai tanulmányai alatt folytatta az alternatív előadások
készítését, de ezzel párhuzamosan a magyar színházi kultúra csúcsát jelentő Katona József Színházban is több előadást rendezhetett, köztük Brecht Baalját, amelynek nemzetközi sikerei megalapozták Schilling európai hírnevét. Miután megszerezte diplomáját, nyitva állt előtte a legtekintélyesebb magyar színházak kapuja, de ő a kiszámítható kőszínházi karrier helyett az ’alternatívok’ rögös útját választotta – saját társulatával.
Választását egy fontos találkozás is segítette: megismerkedett Gáspár Mátéval, aki barátja, harcostársa, és az immár állandó csapatként működő Krétakör produkciós vezetője és menedzser-igazgatója lett.

NEXXT
A kettejük vezette új Krétakör rögtön egy kiadós botránnyal csobbant bele a budapesti színházi állóvizekbe: ez volt a – számos külföldi és hazai koprodukciós partnerrel, s még a kőszínházaknál is szokatlanul nagy költségvetéssel készült – NEXXT, egy, a média-világ manipulációit maró gúnnyal szatirizáló, és ’hard-core’ erőszakos részletekkel teli előadás. A produkcióról már születése előtt több szó esett a sajtóban, mint a legtöbb magyar színielőadásról; jellemző részlet, hogy a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón, ahol egy általunk felkért, Budapesten tanuló külföldi medikus ékes franciasággal előadta, hogy a tévéstúdióban, egy talkshow felvételén játszódó darab valójában egy francia produkciós társaság licensze, és ha a külföldi megbízó elégedett vele, Schilling Árpád fel fog hagyni a színházrendezéssel és áttér a tévé-show műfajára – ezt számos újságíró elhitte és megírta. Az előadás zsúfolt házakkal ment a Bárkában és sokat turnézott külföldön is, de a színházi szakma és kritika többnyire méltatlankodva elutasította, csakúgy, mint az ugyanebből az anyag-ból készült filmet.

Liliom
A zajos kudarc után egy csöndes, de szívós siker: Molnár Ferenc Liliomja a társulatnak egy rövid, átmeneti, de igen fontos alkotó időszakra otthont adó Thália Színház régi stúdiójában. A „pesti Broadway”-nek becézett színházi negyedben 4 év után ma is telt házakkal játsszuk ennek a pesti klasszikusnak a minden szentimentalizmustól megszabadított, sűrű, keserű, karcosan lírai előadását. A stúdiószínház valaha híres mulatóként szolgált, mára inspirálóan lerobbant terében a Krétakör végre hozzáláthatott repertoárja kialakításához. Az Arthur Miller Salemi boszorkányokja alapján készült Megszállottak, részben az egyeztethetetlenül népes szereplőgárda miatt, zsákutcának bizonyult, de itt
készült két, máig játszott fontos előadás is: a W-munkáscirkusz és a Leonce és Léna.

W-munkáscirkusz
A Büchner Woyzeckje alapján, József Attila verseinek felhasználásával készült előadás fontos mérföldkő a társulat életében. Az ekkor 8 színészből álló csapat kivételes egységben és ihletettségben hozta létre ezt a produkciót. Itt kell kitérnem a Krétakör és Schilling munkamódszerének egyik jellegzetes elemére: a színházi próbákat egy-két hetes műhelymunka előzi meg, amelyen a társulat visszavonultan, intenzív, koncentrált közös munkával, improvizációs gyakorlatok révén mélyül el a darabban. Ez a Woyzeck esetében Komáromban, egy üresen álló, hatalmas katonai erőd, a Monostori-erőd falai-bástyái között történt, s ez a hallucinatív helyszín rendkívül inspirálónak bizonyult.
Egyedi a W-munkáscirkusz előadása abban is, hogy nem Budapesten volt a bemutatója: az állandó, biztos szubvenció híján rendszerint külföldi koproducerekre szoruló társulat először a berlini Sophiensaele termében, majd a párizsi Bobigny MC93 színházban mutatta be; ez utóbbi igazgatója, Patrick Sommier nagyvonalú mecénásként karolta föl a Krétakört, és több előadásának koproducere is volt.
A W-munkáscirkusz vasráccsal körbezárt, homokos porondon, jórészt meztelenül játszott, brutális testiségű, sötéten poétikus, erős képekkel teli ’kegyetlen színházi’ előadása elsöprő sikert aratott akkor is, később is külföldön: a francia kritikusok „ a magyar színház csodagyerekeként” „fiatal zseniként” ünneplik az ekkor, 2001 őszén 27 éves Schilling Árpádot, és „tehetségtől és energiától duzzadó” társulatát.

Senki sem próféta …
Érdekes módon, a budapesti bemutatót hosszantartó, dermedt kritikai csend fogadta. Két hónap telik el a premier után, mire megjelenik az első (pozitív, de nem különösebben lelkes) elemzés egy színházi folyóiratban, három, mire - szintén egy szaklapban - az előadás kapcsán egymás hajának esnek a kritikusok, csak eztán reagálnak a színikritikát is közlő havi- és hetilapok, és - a 2001 októberi bemutató után! - 2002 februárjában jelenik meg az első híradás az előadásról egy napilapban. Eddigre azonban kialakul egyfajta konszenzus, mely szerint a Krétakör W-je „megkerülhetetlenül fontos előadás”, sőt, „élő legen-da”. Fennmarad azonban az a jól ismert helyzet, hogy a Krétakör és Schilling Árpád nagyobb elismerést arat külföldön, mint hazájában - nem is elsősorban a kritika és a közönség reakciói tekintetében, hanem azáltal, hogy a társulat önálló játszóhely és biztos állami-városi támogatás híján, egyik napról a másikra kénytelen dolgozni. Többek között ebből a szükségből erényt kovácsolva jön létre a következő előadás.

Leonce és Léna
Büchner vígjátékának színrevitelében nyilván szerepet játszott egyfajta dac is: ha nincs semmink hozzá, mi akkor is színházat fogunk és tudunk csinálni. Az alapító gárdából kivált két tag helyére egy új színész jött, így heten játszanak a darabban. A puritán színházi eszközökkel, egyetlen 3x4 méteres szőnyegen előadott, gondolatilag mély, mégis „könnyed eleganciájú, kecses” előadás a szöveget helyezi a középpontba, de nem nélkülözi a szellemes ötletekkel teli teatralitást. Az élő zenét - amely valamennyi Krétakör-előadás elengedhetetlen kísérője - ezúttal a szereplők szolgáltatják, ők mozgatják a szerelmi történet csúcspontját eljátszó marionett-bábokat is, a „kis szőnyegen nagy csodákat” hozva létre.
Mindig más...

A Leonce és Léna kapcsán szinte minden kritikus megemlíti, hogy Schilling Árpád minden munkája egészen más stílusú - ez a rendező tudatos, ám nem öncélú törekvése is: minden előadás stílusát, formanyelvét az épp feldolgozott anyag, a téma vagy a darab határozza meg.
A Leonce keletkezésekor a társulat lehetőségeinek mélypontján volt: a Thália Stúdiója a szerződés lejártával bezárult előttünk, Schilling, és a mellette kitartó maroknyi ember a Leonce szőnyegén kívül jóformán egyébbel se rendelkezett, mint a tehetségével és színházcsináló elszántságával. Ez azonban elég is volt Patrick Sommier-nak ahhoz, hogy koprodukciós szerződést kínáljon a következő előadáshoz, amely a jelen magyarországi állapotok fölötti dühből és elkeseredésből született. A darab írásában Tasnádi István - akivel Schilling már két korábbi produkciójában, a Kamrában rendezett Közellenségben és a NEXXT-ben is együtt dolgozott - és Schilling Árpád mellett nagy része volt a társulatnak is, amelyhez több új tag szerződött, köztük idősebb, tekintélyes, ismert színészek. A Krétakör ezáltal végleg megszűnt „generációs színház” lenni - ezt a jelleget amúgy addig sem viselte a zászlaján. Több generáció tapasztalata és becsapottság-érzete adódott tehát össze a rendszerváltás óta eltelt időszakot kíméletlen gúnnyal kifigurázó politikai revüben, a Hazámhazámban.

„Kolosszális bohóctréfa”
A Krétakör már említett többfázisú munkamódszere ezúttal különösen gyümölcsöző volt minden szakaszában. Az első hetekben - még mielőtt a darab szövege elkészült volna - csak beszélgetések és viták folytak a téma felvetette legfontosabb kérdések körül - ez sokat segített abban is, hogy a 14 főre bővült, és nagyon különböző háttérrel rendelkező színészcsapat összecsiszolódjon. A két hetes workshop - ezúttal a szlovák határ közelében fekvő Bódvarákón, egy erdei vadászházban és a mellette fekvő, évtizede elhagyott bánya épületeiben, melyek már önmagukban szimbolizálták az ország helyzetét – improvizációiból csak úgy áradt az inspiráció, s ez lelkesítette és végképp egybeforrasztotta a csapatot. Ezeket a jeleneteket a Hazámhazám előbemutatójaként el is játszottuk a zsámbéki nyári színházi fesztiválon, augusztus 20-án. Ezzel nem csak a jobboldali sajtó - amely ezúttal először vett tudomást a Krétakör színházról - haragját sikerült magunkra vonni, hanem egyes nézőkét is, akik paradicsomdobálással és ostorcsattogtatással adtak hangot egyetnemértésüknek, de végül meghátrálni kényszerültek az előadást buzgón követő és lelkesen hahotázó közönség túlereje elől. (A legtöbb néző egyébként az előadásba beépített elemnek hitte a bekiabálásokat, az ostorcsattogtatás pedig később valóban be is épült az elkészült produkcióba - hiába, minden színház!) A végleges előadás budapesti bemutatója - az „osztatlan sikert aratott” Bobigny-beli premier után - ismét egy nemzeti ünnepen, október 23-án volt, a budapesti Nagycirkuszban.
Külföldi barátok

A Hazámhazám hozadéka - amellett, hogy a társulat megízlelhette, milyen a Krétakör történetében példátlanul sok (6-800) néző előtt játszani, s hogy az előadás olyan közönségréteghez is eljutott, akik nem tartoznak a kísérletező stúdióprodukciók szokásos nézői közé - az is volt, hogy első ízben illeszkedett be a tagok sorába egy külföldi művész. A Krétakör mindig is intenzíven próbált kapcsolatot teremteni hasonló művészi elképzelésű kortárs színházakkal és alkotókkal, s egyik fontos partnere volt ebben a berlini Schaubühne. Egy közös, német-magyar workshop során ismertük meg Tilo Wernert, aki a Hazámhazám kapcsán csatlakozott a társulathoz, és azóta is a Krétakör tagja. Szintén a Schaubühnéhez kapcsolódik Wulf Twiehaus, aki a társulat történetében az első „kívülről jött” rendező, s aki Marius von Mayenburg új darabját, A hideg gyermeket állította színre a Krétakör színészeivel, ismét egy új helyszínen, a régi gyárépületből átalakított Millenáris Fogadó padlásán. A „pasztellfényben izzó hűvösséget” árasztó fekete komédia előadásában szerencsés szintézisben egyesült a magyar színészek ötletteli és szenvedélyes játéka a hűvös-racionális német színházi hagyománnyal, mulatságos és kíméletlenül pontos előadás született, „színes, szélesvásznú álom-mészárlás” egy néző szerint. És
megszületett egy maradandó színházi barátság is a rendezővel, aki minden bizonnyal fog még a Krétakörrel dolgozni.

Saját hely
A Krétakör mindig is többre vágyott, mint hogy egyszerűen itt-ott színházi előadásokat hozzon létre. Számunkra a színház az eleven párbeszéd és a találko-zások helye, elsősorban persze az előadásokban, de azokon kívül is. 2003 nyarán alkalmunk nyílt belekóstolni abba, hogy milyen lehetne „egy saját helyet” működtetni, amikor a Művészetek Völgye fesztivál keretén belül egy hetes mini-fesztivált rendeztünk a balatonfelvidéki Monostorapátiban. A Krétakör „birodalma” egy cirkuszsátort, néhány kisebb katonai sátrat, szabadtéri színpadot, kávézót, sörsátrat és egy focipályát foglalt magába, s ezekben a fesztivál idején reggeltől késő éjszakáig követték egymást az események: a cirkuszsátorban a társulat saját előadásai - elsősorban a fergeteges sikerrel itt búcsúzó Hazámhazám, Tasnádi István színházi kabaréja: a Nézőművészeti főiskola, és egy erre az alkalomra készült zenés-táncos gálaest - mellett regge-lente gyermekműsorok, éjszakánként mozielőadások voltak; a szabadtéri színpadon éjszakénként koncertek, a sátrakban közönségtalálkozók, beszélgetések, vitafórumok, irodalmi délutánok, a kávézóban sajtószemle, nyílt próba, workshop; a nézők társasjátékozhattak a színészekkel, volt focibajnokság, közös levesevés a nézőkkel, és fellépett - elsöprő sikerrel - a Krétakör színészei-ből verbuválódott SzínészTáncZenekar is. Mindezt a Krétakörnek a színház és a minőség iránt elkötelezett, lelkes munkatársai szervezték, jutalmuk a rendezvénysorozatra ellátogatott mintegy 24 ezer néző (több, mint amennyi a Krétakör előadásain egy év alatt összesen megfordul!) elégedettsége volt.

Ez a derűs és mozgalmas intermezzo természetesen nem elégítette ki a társulat vágyát egy ’saját hely’ iránt. Schilling és Gáspár változatlanul folytatja erőfeszítéseit, hogy a társulat otthonra leljen, minden lehetséges fórumot megjártak ennek érdekében, és úgy tűnik, ebben most már a szakma és a sajtó is támogatja őket: amikor ennek a beszámolónak írására készülve, átnéztem a színház sajtódossziéját, meglepődve láttam, hogy a 2003-as, jó másfél kilónyi cikk majd fele nem konkrét előadásokkal, hanem a színház helyzetével foglalkozik. Amely - legalábbis a saját hely kérdésében - ma sem sokkal jobb, mint az ’alternatív’ kezdetekkor volt - ennek okai között van a rigid színházi struktúra, a - nem éppen simulékonynak ismert - színházvezető kompromisszumokat nem ismerő függetlenség-vágya, még inkább az egész magyar közélet patologikus átpolitizáltsága és még sok minden más. Tény, hogy
többtucat üresen álló üzemcsarnok, szakszervezeti kultúrház, bezárt mozi és üzlethelyiség végignézése, számtalan tervezet, pályázat, beadvány készítése után a Krétakör 2003 tavaszán más hely híján újra csak a rendező lakásán kezdte el új produkciója, a Siráj próbáit.
„A Siráj a levegőbe hasít”

Nem tudom megállni, hogy ne idézzem a fenti mondatot az előadásról megjelent első, elragadtatott kritikából. Most, amikor ezt írom, még csak egy hét telt el a Siráj bemutatója óta, nehéz lenne elfogultság nélkül beszélnem az előadásról. Ami az elkészítését illeti, nem nélkülözte a folyamatos elragadtatást - amit minden Csehov-darab minden színházi ember számára sugároz - , de nem szárnyaláshoz, inkább aprólékos, óvatos feltáráshoz hasonlítanám. Nem csak az egy hónapig tartó elemző próbák során, de még a főpróbahéten is órákat tudtunk vitatkozni Csehov egyetlen szaván, és - szemben Schilling eddigi előadásaival, amelyekben még a „fontos” szövegeket is mindig alárendelte az előadás igényeinek, nagyrészt kemény húzások révén - itt messzemenően tiszteletben tartottuk az eredeti szöveget és szerzői instrukciókat, leszámítva néhány apróbb változtatást, amelyeket a helyszín indokolt, és az a törekvés, hogy a történetet teljesen hitelesen, a magunkévá téve mondjuk el; és persze a végét, amelyet megváltoztattunk. Ebben az előadásban, amely elég hangsúlyosan a színházról szól - meg az élet-színházról -, lassan elvetettünk minden „színházias” eszközt: a Fészek művészklub aranyozott kupolával fedett bárjában nincsenek díszletek, jelmezek - a színészek a saját ruháikban játszanak -, jóformán világítási effektusok se, tán féltucat kellék, csak a mondatok, az érzések, a gondolatok - olyan közel és plasztikusan, hogy szinte tapintani lehet őket.

Lehet-e, érdemes-e élni, lehet-e és hogyan lehet színházat csinálni - ezekre a kérdésekre a Krétakör Sirály-előadása önkínzó őszinteséggel keres választ és szinte csak negatívumokat talál. De - a darab sugallatával ellentétben - az élet mégse ugyanaz, mint a színház: az előadás keserű pesszimizmusát sokat ígérően cáfolja, hogy a társulat új bemutatóra készül, s mire ez a könyv megjelenik, már látható lesz a Vidám Színpadon egy Molière-vígjáték, a Krétakör előadásában.
Budapest, 2003 december

Veress Anna