A fa lelke
Zsótér Sándorral beszélget Schilling Árpád
A Krétakör
Színház rendszeresen rendez közönségtalálkozókat. A Peer Gyntről –
egy-két héttel a bemutató után – az előadás helyszínén, a Thália Régi
Stúdiójában tartottak eszmecserét. A produkciót vendégként rendező
Zsótér Sándort a társulat vezetője, Schilling Árpád kérdezte, de jó
néhány néző is bekapcsolódott a beszélgetésbe, amelynek rövidített,
szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban.
Schilling Árpád: Tőlem is szokták kérdezni (iszonyú ostoba
kérdésnek tartom, de hátha most jutunk vele valamire): hogy választasz
darabot? Miért épp a Peer Gyntöt rendezted?
Zsótér Sándor:
Körülbelül két és fél éve érkezett egy felkérés a Krétakör Színháztól,
vagyis tőled, hogy készítsek a társulatoddal egy előadást. Akkor épp
nem értem rá, de később, amikor a felkérés megismétlődött, kapásból
kortárs darabot javasoltam, Mayenburg egyik művét. Ezt joggal
utasítottad vissza, mert ilyet csinált már a Krétakör, sőt az egyik
Mayenburg-darabot, A hideg gyermeket akkor még műsoron is tartottátok.
Ekkor egészen más irányba indultam el, olyan darabot próbáltam keresni,
amihez hasonlót a Krétakör még nem játszott. Azt tudtam, hogy verses
szöveggel nem nagyon foglalkoztatok, tehát elkezdtem a romantika
környékén keresgélni. Mindenféle darabot végigolvastam Byrontól
Shelley-ig, közben valahogy a Peer Gynt is előkerült. Az egy másik
történet, hogy húsz éves koromban nagyon elszántan gyűlöltem Ibsent.
Ósdinak és porosnak tartottam. A Peer Gyntből láttam akkoriban egy
előadást Miskolcon, Csiszár Imre rendezte, egy szót sem értettem
belőle, de hihetetlen volt számomra, ahogy 150 ember kavargott a
színpadon. Nagyszabású produkciónak tűnt.
Amikor most újraolvastam a
darabot, nem sokat gondolkodtam rajta, főleg azon nem, hogy miképp
lehet megcsinálni, de úgy éreztem, hogy engem most érdekelne ez a
szöveg, ezért ajánlottam ezt a Krétakör Színháznak. Amikor igent
mondtatok rá, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Nagy
szerencsénk volt, hogy a kaposvári színház számára, Babarczy László
rendezéséhez elkészült Rakovszky Zsuzsa és Kunos László fordítása, így
volt egy nagyon jó szöveg, tehát nem kellett azzal vacakolni, hogy kéne
a régit értelmesebbé tenni. Mindehhez az a merőben gyakorlati szempont
is társult, hogy hol csináljuk meg az előadást. Végül a Thália Régi
Stúdióját ajánlotta fel a színház, ahol általában játszani szokott a
Krétakör. Az ember ilyenkor még nem gondol bele, hogy mire is
vállalkozik…
Schilling Árpád: Már nem emlékszem, hogy volt: a
helyszín ismeretében vágtál bele a Peer Gyntbe? Vagy kaptál egy pofást,
hogy itt kellett megrendezned?
Zsótér Sándor: Ebbe nem nagyon gondoltam akkor bele. Adottságnak véltem, hogy itt kell megcsinálni.
Schilling Árpád: Örültél volna, ha nagyobb a tér?
Zsótér
Sándor: Nem tudom. Most már azt mondom, hogy nem. De nagyobb helyen
biztos másfajta előadás lett volna belőle. Némi iróniával el kell
mesélni, hogy ehhez a helyhez fűznek némi emlékek. Amikor először
találkoztam a Krétakör művészeivel, akiket eddig többnyire csak
látásból ismertem, rögtön kiderült, hogy a Régi Stúdióban nem lehet
olvasópróbát tartani, mert épp valami más fontos dolog történik benne.
Ezért fel kellett mennünk a sokadik emeletre, a világ egyik
legszörnyűségesebb próbatermébe, egy T alakú, csőszerű terembe, ami
teljesen alkalmatlan a munkára. Miközben reszketve és dadogva olvastam
a szöveget, zavaromban a padlót bámultam, ahol is ragasztócsíkokat
fedeztem fel, amelyek iszonyatosan emlékeztettek valamire. És miközben
azon igyekeztem, hogy jó benyomást keltsek, és csak olvastam, olvastam
a darabot, rájöttem, hogy Úristen, azokat a csíkokat mi ragasztottuk
oda három éve. Akkor is itt próbáltam egy darabot, méghozzá
Schillingékkel párhuzamosan: ők a Leonce és Lénát csinálták, borzasztó
titkolódzások közepette, így reggel nyolctól éjfélig nem lehetett
bemenni a Régi Stúdióba. Mi meg egy szomorú Sarah Kane-darabbal
foglalkoztunk, amelyhez emeletes díszletet használtunk, tehát
ragasztószalaggal jelöltük ki, hogy melyik a földszint és melyik az
emelet. A darab már nincs sehol – jó, ha hat-hét előadást megélt –, de
a ragasztószalagok még ma is ott vannak a próbateremben.
Schilling
Árpád: Lars von Trier mondta, hogy ő nem is tud úgy dolgozni, ha nem
szabnak neki bizonyos kereteket. Te hogy vagy ezzel? Téged is
inspirálnak a kötöttségek? Vagy a teljes szabadságra lenne szükséged,
hogy azokkal dolgozz, akikkel te akarsz, ott és azt csináld, amit te
választasz?
Zsótér Sándor: Ilyen még nem volt.
Schilling Árpád: Nem volt?
Zsótér
Sándor: Egyszer volt, a Trafóban. Akkor egy Sarah Kane-darabot
csináltunk, a Megtisztulva címűt, amivel most Warlikowskiék turnéztak
nálunk. Ehhez csupa olyan színészt hívtam, akit én választottam, de
ettől nem csináltam jobb előadást. Sőt. Tehát úgy tűnik, hogy nekem is
jót tesznek az adottságként kapott feltételek.
Schilling Árpád: És miért a romantika környékén keresgéltél darabot?
Zsótér
Sándor: Két-három éve véletlenül összeakadtam a Csongor és Tündével,
más véletlen folytán a Pentheszileiával, és elkezdtek vonzani ezek a
hihetetlenül nehezen értelmezhető, szinte megfejthetetlen, viszont
eljátszhatatlan darabok, amelyek a színészeket éppúgy nehéz feladat elé
állítják, mint a nézőket. Engem, amikor még fiatal voltam, egyáltalán
nem érdekelt, hogyan beszélnek a színpadon. Sokkal jobban érdekelt
minden más, a mozgás, az akció. Pár éve ez valahogy megfordult, és
egyre inkább az a fontos számomra, amit mondanak a szereplők. Ungár
Juli dramaturggal együtt próbáljuk meg kisilabizálni, hogy ezek az
őrületes romantikus művek hogyan épülnek fel. A Peer Gynt esetében
egyre nagyobb élvezetet okozott, hogy valamiről, amiről eleinte úgy
tűnt, hogy csak költészet, arról kiderült, hogy csupa logika és
értelem. Hogy értelmes és logikus mondatok hangoznak el benne,
amelyeket türelemmel, odafigyeléssel, a színészek segítségével meg
lehet fejteni. Egyre inkább azt éreztem, hogy nekünk most az a dolgunk,
hogy egy nagyon jó minőségű művet a legjobb tudásunk szerint
eljuttassunk a közönséghez. Hogy átadjuk nekik mindazt, amit
felfedeztünk benne, amit gondolunk róla. Nekem most ez a fontos az
életemben.
Schilling Árpád: Gyakorlatilag ma te vagy a Nemzeti
Színház intézménye, mert momentán te foglalkozol a magyar nyelvvel a
magyar színházban, mint egy magányos harcos.
Zsótér Sándor: Valami
fura egyezség van nézők és játszók között: a közönséget nem nagyon
érdekli az, amit a színpadon beszélnek, a színészek pedig ennek engedve
nem is teszik értelmessé a szavaikat. De ez senkit sem zavar. Akkor
viszont nem tudom, hogy mivel foglalkozunk, ha nem nagyon értjük azt,
ami a szövegben le van írva. Akkor mit próbálunk? Ha egy szövegnek van
értelme, azt meg kell próbálnunk megértenünk és közvetítenünk.
Schilling Árpád: Vagyis elsődleges a szerző szándéka?
Zsótér
Sándor: Ez irodalmárkodásnak tűnhet tőlem, aki korábban agyonszabdaltam
egy csomó színdarabot. De most sem filológiai munkát végzek, mert nem
vagyok teljesen elmebeteg. Meg norvégül sem tudok. Csak érdekes
felfejteni egy csomó mindent a darabban. Nekem felfedezés volt, amikor
dolgoztunk a Peer Gyntön, hogy mennyire jó ez a mű. Ráadásul merész is.
Nem nagyon ismerek hozzá hasonló vállalkozást, amelyben a szerző
végigkerget egy szereplőt húsz éves korától hetven éves koráig a
világon.
Schilling Árpád: Ott voltam az olvasópróbán. Te ugyan
erről a szigszalagról úgy olvastad fel az öt felvonásos darabot, ahogy
az később elhangzott az előadásban. Ezt hogy éred el? Hogyan sikerül az
előzetesen kialakított elképzeléseket átvinni a színészekre? Milyen
játék zajlik közted és a szereplők között?
Zsótér Sándor: Mindig
más. Attól függ, hogy épp akikkel találkozom, kíváncsiak-e rám. Ha nem,
akkor megette a fene, ha meg igen, akkor bármit meg lehet csinálni
velük. Van, akivel soha semmire nem fogsz menni, mert nem akarja. Van,
aki meg valóban elkezd dolgozni. Gondolkodsz, gondolkodsz, és egyszer
csak ő adja a megfejtést azzal, ahogy van, ahogy létezik a színpadon,
ahogy hozzányúl valamihez. Ez tesz világossá rengeteg mindent. Én
nagyon ritkán indulok ki improvizációkból. Általában úgy tudok
dolgozni, hogy kész tervvel érkezem a próbákra. Ez hol jó, hol rossz,
de mindenképpen valamiféle ajánlatot jelent a színészek számára.
Megpróbálom elmondani nekik, hogy miért lenne jó, ha ezt
megvalósítanák, de sokszor talán túl gyorsan beszélek, hogy miért is
kell ide menni, oda menni, ezt csinálni, azt csinálni, mert többnyire
csodálkozva látom, hogy mindabból, amit elmondtam, semmi nem elevenedik
meg. Ez persze a türelmetlenségből fakad. Ugyanis azt hiszem, ha
megismertetem azt a munkát, amit előzetesen az előadásba fektettünk,
akkor megnyitok bizonyos utakat, amelyen a színész a saját fantáziája
segítségével haladhat tovább… Hogyan próbálom átvinni az
elképzeléseinket? Hát indulattal. Innen is mondom, onnan is mondom,
amíg ki nem szárad a szám. Amíg el nem érem, hogy a színész értelemmel
felruházva beszéljen, hogy ne menjen el a vakvilágba egyetlen szó se.
Schilling
Árpád: Nagyon sokfelé dolgozol, nem akarsz otthon lenni egy
társulatban? Olyan emberekhez kötődni, akikkel nem kell mindig elölről
kezdeni a munkát?
Zsótér Sándor: Ez nehéz dolog, mert változik
bennem, hogy mi is lenne jó. Nem vagyok vezető alkat, tehát nem vettem
magamnak a bátorságot, hogy magam köré gyűjtsek embereket. Ezért
nyilván nagyon sok önvédelmi reflexiót alakítottam ki, hogy ez miért is
nem lenne jó. Az utolsó társulati tagságom Szegedhez fűzött, és ott
nagyon jó dolognak tartottam, hogy viszonylag állandó társasággal
dolgozhattam.
Schilling Árpád: Azt érezted, hogy épül valami?
Zsótér
Sándor: Igen. Nagyon értelmes éveket töltöttem Szegeden. Találkoztam
például Király Leventével, akiről kevesen tudják, hogy az ország egyik
legjobb színésze. Értelmes volt vele megcsinálni a IV. Henriket, a
Galileit, Az ügynök halálát. Lehetett a régi zsinagógában csinálni egy
III. Richárd megkoronázása című előadást. Közben persze voltak olyan
előadások is, amik nem sikerültek. De ez természetes.
Schilling
Árpád: Mintha keresnéd a küzdelmes helyzeteket: nehéz darabot
ismeretlen helyen, ismeretlen színészekkel ismeretlen nézőknek
megcsinálni…
Zsótér Sándor: Ez nem ilyen egyszerű. Megfordítom: ha
felajánlják nekem, hogy a Thália stúdiójában csináljam meg a Peer
Gyntöt nyolc színésszel, akkor nekem azt kellene erre válaszolnom, hogy
nem, nekem az üzemcsarnok kell és negyven szereplő? Jó lenne egy ilyen
attidűd is. Pontosan érzékelem, hogy felnövekszik egy generáció,
akiknek ez a magatartás a természetes. De én nem tudok kibújni a
bőrömből. Nem tudtam volna azt mondani, hogy kérem a Ganz Mávagot. Már
azért sem, mert szerintem, szinte bárhol meg lehet csinálni bármit.
Közben persze vért izzadtam, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a darabbal
ebben a térben.
Schilling Árpád: Nem jutott eszedbe semmi a Thália Régi Stúdiójáról?
Zsótér
Sándor: Dehogyisnem. Fiatal koromban játszottam egy filmben, a Miss
Arizonában, és eszembe jutott, hogy mi most valójában az egykori
Arizona mulatóban vagyunk. A falak itt még háború előttiek. Annak
idején ez egy csodálatos hely volt, talán Európa egyik leghíresebb
mulatója, de Közép-Európáé biztosan. A felszereltsége – hidraulikában,
gépezetekben – felvette a versenyt a legjobb párizsi mulatókkal. Ott,
ahol most ülsz, annak idején egy hidraulikus forgó nyomta a magasba
Miss Arizonát. Mögöttünk, ahol a lépcső van, a zenekar játszott. Ahol a
mi előadásunkban egy kör alakú, forgatható dobogó áll, ott volt régen a
kör alakú táncparkett. Eleinte persze bonyolultabbnak képzeltük el a
teret Ambrus Máriával. Kis szeparékkal, zenekarral a háttérben, röpülő
nőkkel a mennyezeten, de a födém már nagyon régi, nem bírja a
terhelést, aztán lassan a többi ötletet is elhagytuk. Az ember mindig
egy kicsit többet markol, mint amennyire szüksége van, így kezdi
kidobálni a fölösleget. Miután végigzongoráztunk egy csomó lehetőséget,
eszembe jutott, hogy mi lenne, ha abból indulnánk ki, hogy ez a terem
Åse háza, és képzeljük el, hogy ebben bonyolódik le az egész történet –
úgy, hogy logikus legyen, hogy Peer Gynt valójában ki sem mozdul innen.
Illetve kimozdul, de nem úgy, mert nem kell az emberek szájába rágni,
hogy éppen most hol vagyunk, hisz az kiderül a szövegből. Azt volt
nehéz kigondolni, hogy Peer Gynt nézője is meg résztvevője is a
történetnek. És a Peert játszó színművésznek ez ne okozzon gondot, hogy
itt is van, meg ott is van, miközben lehet, hogy ez az egész csak a
fejében játszódik le.
Schilling Árpád: És ha azt mondjuk neked,
figyelj Sanyi, itt van a csepeli hajógyár, csináld meg itt a darabot,
akkor a Peer Gyntből egy hajógyári történet lesz?
Zsótér Sándor: Nem tudom, mi lett volna akkor belőle, az értelme valószínűleg nem változott volna.
Schilling Árpád: Csak az egésznek a közege…?
Zsótér Sándor: Igen, a külsőségek…
Schilling Árpád: A képek, amire alapozod az előadást…?
Zsótér
Sándor: Most nyolc színész játssza a darabot, amelyben hetven beszélő
szereplő van. Ha egy hajógyárban csináljuk az előadást, akkor sem
álldogált volna a háttérben a Honvéd férfikar. De akkor valószínűleg
más távlatokat nyert volna a darab. Amikor a Faustot csináltam, mind a
két részt, a Vígszínház pici stúdiójában, akkor épp olvastam a Heti
Világgazdaságban, hogy Peter Stein készül a Faustra, de olyan kevésnek
találta a pénzt, amit biztosítottak az előadáshoz, hogy azt mondta,
bele sem fog. És megnevezett az újság egy akkora összeget, ami számomra
felfoghatatlan volt. Később volt alkalmam videón megnézni Stein
Faustját, egyszerűen elképesztő volt. Megérte a készülést, megérte a
pénzt. Ilyen értelemben – visszautalva a beszélgetés elejére – lehet,
hogy néha Ganz Mávagot vagy csepeli hajógyárat kell mondani, mert
különben az ember eleve kishitűen kezd bele a munkába. Lehet, hogy néha
tényleg nem érdemes egy előadást megcsinálni addig, amíg minden
feltétel nem adott hozzá. Lehet, hogy ez a célravezető hozzáállás? De
én akkor úgy voltam vele, hogy ha azt mondják az embernek, hogy itt a
Faust, akkor nem mondhatom rá, hogy nem csinálom meg. Ilyen mondat nem
tudott kijönni a számon. Örültem neki, hogy ezzel a darabbal
foglakozhatom.
Egy néző: Nem tartott attól, hogy a közönség esetleg nehezen tudja majd követni a Peer Gyntöt?
Zsótér
Sándor: Nagy kétely volt bennem, hogy tudunk-e valami olyasmit csinálni
a színpadon, hogy a nézőknek élmény legyen ezt az irgalmatlan
mennyiségű betűt végighallgatni. Mindenki érzi, hogy milyen kicsi ma
már az emberek tűrőképessége. Eleinte én is azt hittem, hogy sokkal
többet fogunk húzni a darabból. Közben persze tudom, hogy tehertétel a
néző számára, hogy a főszereplő többször elmondja ugyanazt, de ez a
figura mindig ugyanazt mondja, és mindig fontosnak tartja, hogy
megerősítse magát. Nem véletlen, hogy folyamatosan visszatérő
fordulatai vannak, mindig meg kell támogatnia magát, állandóan
idézetekkel operál, kicsit már össze is keveri, hogy mit ki mondott: a
Jóisten vagy egy manó, a Bibliában olvasta, vagy az anyja mesélte. De
ha ezeket a cselekmény szempontjából látszólag fölösleges részeket
kihúzzuk, akkor nem marad a címszereplőből semmi. Illetve annyira
kevés, hogy megszűnik plasztikus lénynek lenni. Semmi értelme sincs,
egyszerűen csak végigrohanunk a történetén, ugyanis csak a szavaiból
sejthető meg, hogy hogyan is telt el az élete: csak dumált, dumált, de
nem jutott semmire. Csak azért nem érdemes meghúzni a szövegeit, mert
attól félünk, hogy a nézők nem tartják elég élvezetesnek és
szórakoztatónak majd a sok beszédet. Akkor addig kell próbálni ezeket a
megszólalásokat, amíg jók nem lesznek: élvezetesek és szórakoztatóak.
Schilling Árpád: Az kiderült, hogy erősen koncentrálsz a szövegre. De hogy kapcsolódnak hozzá a képek?
Zsótér
Sándor: Ambrus Máriával együtt fontosnak érezzük, hogy látványban mi
jelenik meg a színpadon egy vizuális kultúrájáról nem túl híres
országban. Az a fontos, hogy valami olyasmit lássanak az emberek, ami
nem kézenfekvő és felkelti kíváncsiságukat. Amiről eszükbe jut valami.
Nem is beszélve arról, hogy milyen jó lenne, ha a színészeknek is
eszükbe jutna róla valami. Ha tudnánk használni a fizikai és szellemi
adottságaikat. Ez a Krétakör társulatával természetesnek tűnt.
Hihetetlen volt számomra, hogy a színészek nem álldogáltak a medence
partján, hanem belevetették magukat a vízbe. Sok képet ők elevenítenek
meg.
Schilling Árpád: Mintha időnként kicsit el is tartottad volna a képeket. Komolyan is vetted őket meg nem is.
Zsótér
Sándor: Nem, én nagyon komolyan vettem őket. Az emberi test által
épített ház, ami szintén a kép része, ugyanúgy közöl egy csomó
információt, mint a szó. Csakhogy ezáltal a színész is másfajta
viszonyba kerül az anyaggal. Én egyáltalán nem rendeztem azt, hogy a
társulat tagjai hogyan legyenek fák meg házak. Egyszerűen csak
lenyűgözött, ahogy át tudtak lényegülni, és közben mindenféléket
gondoltak saját magukról, Peer Gyntről, Solvejgről, a halott anyáról.
Azaz olyan gazdagon töltötték ki az adott képet, hogy ezzel teljesen új
dimenzióját hozták létre az előadásnak. Ez szerintem nem eltartás. Épp
ellenkezőleg, még összetettebbé válik a gondolat azáltal, hogy a kép
nemcsak demonstratíven történik meg, hanem a színészek saját
személyiségükkel vesznek részt benne. Így nemcsak a fa, hanem a fa
lelke is ott van a színpadon. Miközben pontosságmániás vagyok, nagyon
vágyom arra is, hogy olyan színházat csináljunk, aminek – a pontossága
ellenére is – van valami kilengése, azaz benne van az illető színész
személyisége. Például nagyon szeretem az előadásban megjelenő állatokat
is: csigákat, békákat, gyíkokat, majmokat, mindenféle egyebeket. Ezek
is alkotó színészi részvételt jelentenek. Nincs olyan kicsi feladat,
amiben ne lehetne alkotó módon részt venni, és nincs olyan nagy, amit
ne lehetne megúszni. Szerencsére itt erre senki nem gondolt.
Schilling
Árpád: A színészi munkának szerintem csak az egyik összetevője alkotó
részvétel. Legalább ugyanilyen fontos a türelem, a figyelem is, amivel
egymás felé fordulnak a kollegák, amivel jelen tudnak lenni a próbákon
és az előadásban. Ez is egy társulat fokmérője.
Zsótér Sándor: Ez
valóban fontos. A Peer Gynt az a darab, amely folyamatos
magánbeszédekre, őrületes szólisztikus számokra épül: kiszalad a
főszereplő a rivaldához, és nagyon sokat beszél. Aztán történik valami,
majd megint nagyon sokat beszél. Ebben az előadásban szó sincs
ilyesmiről. Ezt az előadást a színészek együtt csinálják, és én ezt
tartom egy társulatban igazi értéknek. Mindenki fontossá tudott válni
benne, nem csak a Peert játszó színész.
Egy másik néző: A HVG-ben a
Krétakör egyik körünkben jelen lévő tagja azt nyilatkozta, hogy
jelenleg ez Európa egyik legjobb társulata. Önt viszont nagyon sokan
rettegve várják, hogy végre együtt dolgozzanak. Ki gazdagodott jobban a
közös munkában, Ön vagy a Krétakör társulata?
Zsótér Sándor:
Szerintem kölcsönösen gazdagodtunk, bár az ő nevükben nem beszélhetek.
De nekem nem kell udvariaskodnom: sokat tanultam tőlük: helytállást,
szolidaritást, hűséget, fegyelmezettséget, elszántságot, akaraterőt. A
kérdés első részére viszont egyáltalán nem tudok válaszolni, mert nem
ismerem az európai társulatokat, így az idézett állítást sem
megerősítni, sem cáfolni nem tudom. A Krétakört mindenesetre egy
értelmes szövetségnek gondolom.
Egy harmadik néző: Milyen
szimbolikus tartalmat hordozott az előadásban a meztelenség, ugyanis
néha nem igazán találtam indokoltnak.
Zsótér Sándor: Mire gondol?
A harmadik néző: Például a pap átlátszó öltözékére.
Zsótér
Sándor: A kérdést átutalom a Benedek Marinak, a jelmeztervezőnek. A
sátánt kellett megterveznie, gondolkodtunk, hogyan is nézzen ki. Én is
mondtam sátánt, ő is mondott. Azt tudtam, hogy patát, kis szarvakat és
vakarcsos körmöket nem szeretnék. Végül is abban maradtunk, hogy egy
olyan figurának kell lennie, aki az első pillanatban papnak néz ki, egy
meggyőző papnak. Ekkor Mari tervezett egy papi ruhát, csak éppen
átlátszót. Kérdeztem tőle, hogy mi lesz alatta, azt válaszolta, semmi.
Mondtam jó, de én nem beszélek Katona Lacival, de aztán természetesen
mégis csak nekem kellett megtennem. Mondtam neki, hogy próbálja ki, ha
zavarja őt, ha bármiféle rossz érzése támad, akkor nem kell viselnie.
Ha meg nem, akkor használjuk ezt a jelmezt. Bejött benne, nagyon szépen
nézett ki, látszólag nem zavarta, így lett a pap, aki alatt ott a
sátán. Van még ilyen?
A harmadik néző: A Gomböntő.
Zsótér
Sándor: Nagyon nehéz kérdés, hogy ki is az a Gomböntő. Általában egy
jelentős karakterszínész szokta játszani (többnyire feketébe öltözve),
aki súlyosakat mond az életről. De számomra az derült ki, hogy ez egy
halálosan mulatságos jelenet, amelyben nagyon vicceseket. mondanak.
Olyan ez, mintha egy másodperc alatt végiggondolnád, hogy még mennyi
mindent szerettél volna csinálni, de a halál már itt van a torkodnál.
Mindenre képes lennél, hogy kialkudj még egy kis időt, hazudsz, csalsz,
bármit, megcsinálsz, hogy még élj. Lassan az derült ki számunkra, hogy
a Gomböntő valójában nem egy félelmetes figura, csupán egy józan
tisztviselő, akinek el kell végezni a feladatát, de ő nem haragszik
Peer Gyntre, csak el akarja vinni. Hónapokba került, míg rájöttünk,
hogy milyen legyen a kanala. Volt nagy kiöntő kanál, kis kiöntő kanál,
martinászkanál, aztán eljutottunk a fagylaltos kanálig. Mintha a
lelkeket fagylaltos poharakban tartaná. A kezdeti munkaköpenyből így
lett a szilikon köpeny. Kérdeztem a Bendek Marit, hogy mi lesz
alatta...
Egy negyedik néző: A meztelenség ennyire a jelmeztervezőn múlik?
Zsótér
Sándor: Igazából a színészeken múlik. Volt olyan darab, ahol egyszerűen
megkerülhetetlen volt, mégis megkerültük. Nagyon bonyolult probléma a
színpadi meztelenség, csak az adott darab és az adott társulat
összefüggéseiben érdemes vizsgálni. Most úgy éreztük, hogy egészen más
jelentést kapnak a figurák, ha van is rajtuk ruha, meg nincs is. Azt
hiszem, hogy egyetlen olyan pont van, ahol valóban én akartam a
meztelenséget. A darab végén, abban a jelenetben, amikor Peer Gynt
visszatalál ahhoz a házhoz, ahol Solvejg lakik, de el akarja tolni
magától az egészet: nem is ismerem ezt a helyet, nincs itt semmi, ez
hazugság.
A hagymamonológ után vagyunk, és vágytam rá, hogy ezt
vizuálisan is összefoglaljuk, de azt nem akartam, hogy egy hagymát
hámozzon középen a címszereplő. Aztán rájöttem, hogy Solvejg maga a
hagyma. Peer egész életében keresett, keresett, de nem talált magot.
Nincs közös gyerekük, magtalan lett ez a kapcsolat, mégis Peer Gynt
életének egyetlen magja Solvejg volt, más nincs. Ekkor konkrétan
megkértem a színésznőt, hogy amikor felemeli a szoknyáját, akkor ne
legyen rajta semmi. Hogy amikor a férfi az öléhez hajtja a fejét, akkor
az egy pucér női öl legyen, mert azt gondoltam, hogy ez az, ami soha
nem történt meg köztük. Közben pedig a feltétlen szeretetről van szó,
amit Peer Gynt elutasított. Az egyetlen embert utasította el, aki
segíthetett volna neki az életben.
08.08.07.
Kapcsolódó hírek:
Egy Krétakör tag portréja - Csákányi Eszter
2008. november végén újra Krétakör!
Krétakör Színház
A 2007-es Sanghaji Csehov "Sirály" előadásról