Krétakör: Egy régebbi eszmecsere a "Fa lelke" kapcsán, pici műhelytitok

Szeretettel köszöntelek a Szélesítjük a KRÉTAKÖRt közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 172 fő
  • Képek - 32 db
  • Videók - 11 db
  • Blogbejegyzések - 11 db
  • Fórumtémák - 4 db
  • Linkek - 2 db

Üdvözlettel,

Szélesítjük a KRÉTAKÖRt vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Szélesítjük a KRÉTAKÖRt közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 172 fő
  • Képek - 32 db
  • Videók - 11 db
  • Blogbejegyzések - 11 db
  • Fórumtémák - 4 db
  • Linkek - 2 db

Üdvözlettel,

Szélesítjük a KRÉTAKÖRt vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Szélesítjük a KRÉTAKÖRt közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 172 fő
  • Képek - 32 db
  • Videók - 11 db
  • Blogbejegyzések - 11 db
  • Fórumtémák - 4 db
  • Linkek - 2 db

Üdvözlettel,

Szélesítjük a KRÉTAKÖRt vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Szélesítjük a KRÉTAKÖRt közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 172 fő
  • Képek - 32 db
  • Videók - 11 db
  • Blogbejegyzések - 11 db
  • Fórumtémák - 4 db
  • Linkek - 2 db

Üdvözlettel,

Szélesítjük a KRÉTAKÖRt vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

A fa lelke

 

Zsótér Sándorral beszélget Schilling Árpád

A Krétakör Színház rendszeresen rendez közönségtalálkozókat. A Peer Gyntről – egy-két héttel a bemutató után – az előadás helyszínén, a Thália Régi Stúdiójában tartottak eszmecserét. A produkciót vendégként rendező Zsótér Sándort a társulat vezetője, Schilling Árpád kérdezte, de jó néhány néző is bekapcsolódott a beszélgetésbe, amelynek rövidített, szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban.

Schilling Árpád: Tőlem is szokták kérdezni (iszonyú ostoba kérdésnek tartom, de hátha most jutunk vele valamire): hogy választasz darabot? Miért épp a Peer Gyntöt rendezted?

Zsótér Sándor: Körülbelül két és fél éve érkezett egy felkérés a Krétakör Színháztól, vagyis tőled, hogy készítsek a társulatoddal egy előadást. Akkor épp nem értem rá, de később, amikor a felkérés megismétlődött, kapásból kortárs darabot javasoltam, Mayenburg egyik művét. Ezt joggal utasítottad vissza, mert ilyet csinált már a Krétakör, sőt az egyik Mayenburg-darabot, A hideg gyermeket akkor még műsoron is tartottátok. Ekkor egészen más irányba indultam el, olyan darabot próbáltam keresni, amihez hasonlót a Krétakör még nem játszott. Azt tudtam, hogy verses szöveggel nem nagyon foglalkoztatok, tehát elkezdtem a romantika környékén keresgélni. Mindenféle darabot végigolvastam Byrontól Shelley-ig, közben valahogy a Peer Gynt is előkerült. Az egy másik történet, hogy húsz éves koromban nagyon elszántan gyűlöltem Ibsent. Ósdinak és porosnak tartottam. A Peer Gyntből láttam akkoriban egy előadást Miskolcon, Csiszár Imre rendezte, egy szót sem értettem belőle, de hihetetlen volt számomra, ahogy 150 ember kavargott a színpadon. Nagyszabású produkciónak tűnt.


Amikor most újraolvastam a darabot, nem sokat gondolkodtam rajta, főleg azon nem, hogy miképp lehet megcsinálni, de úgy éreztem, hogy engem most érdekelne ez a szöveg, ezért ajánlottam ezt a Krétakör Színháznak. Amikor igent mondtatok rá, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Nagy szerencsénk volt, hogy a kaposvári színház számára, Babarczy László rendezéséhez elkészült Rakovszky Zsuzsa és Kunos László fordítása, így volt egy nagyon jó szöveg, tehát nem kellett azzal vacakolni, hogy kéne a régit értelmesebbé tenni. Mindehhez az a merőben gyakorlati szempont is társult, hogy hol csináljuk meg az előadást. Végül a Thália Régi Stúdióját ajánlotta fel a színház, ahol általában játszani szokott a Krétakör. Az ember ilyenkor még nem gondol bele, hogy mire is vállalkozik…
Schilling Árpád: Már nem emlékszem, hogy volt: a helyszín ismeretében vágtál bele a Peer Gyntbe? Vagy kaptál egy pofást, hogy itt kellett megrendezned?
Zsótér Sándor: Ebbe nem nagyon gondoltam akkor bele. Adottságnak véltem, hogy itt kell megcsinálni.

Schilling Árpád: Örültél volna, ha nagyobb a tér?
Zsótér Sándor: Nem tudom. Most már azt mondom, hogy nem. De nagyobb helyen biztos másfajta előadás lett volna belőle. Némi iróniával el kell mesélni, hogy ehhez a helyhez fűznek némi emlékek. Amikor először találkoztam a Krétakör művészeivel, akiket eddig többnyire csak látásból ismertem, rögtön kiderült, hogy a Régi Stúdióban nem lehet olvasópróbát tartani, mert épp valami más fontos dolog történik benne. Ezért fel kellett mennünk a sokadik emeletre, a világ egyik legszörnyűségesebb próbatermébe, egy T alakú, csőszerű terembe, ami teljesen alkalmatlan a munkára. Miközben reszketve és dadogva olvastam a szöveget, zavaromban a padlót bámultam, ahol is ragasztócsíkokat fedeztem fel, amelyek iszonyatosan emlékeztettek valamire. És miközben azon igyekeztem, hogy jó benyomást keltsek, és csak olvastam, olvastam a darabot, rájöttem, hogy Úristen, azokat a csíkokat mi ragasztottuk oda három éve. Akkor is itt próbáltam egy darabot, méghozzá Schillingékkel párhuzamosan: ők a Leonce és Lénát csinálták, borzasztó titkolódzások közepette, így reggel nyolctól éjfélig nem lehetett bemenni a Régi Stúdióba. Mi meg egy szomorú Sarah Kane-darabbal foglalkoztunk, amelyhez emeletes díszletet használtunk, tehát ragasztószalaggal jelöltük ki, hogy melyik a földszint és melyik az emelet. A darab már nincs sehol – jó, ha hat-hét előadást megélt –, de a ragasztószalagok még ma is ott vannak a próbateremben.

Schilling Árpád: Lars von Trier mondta, hogy ő nem is tud úgy dolgozni, ha nem szabnak neki bizonyos kereteket. Te hogy vagy ezzel? Téged is inspirálnak a kötöttségek? Vagy a teljes szabadságra lenne szükséged, hogy azokkal dolgozz, akikkel te akarsz, ott és azt csináld, amit te választasz?
Zsótér Sándor: Ilyen még nem volt.

Schilling Árpád: Nem volt?

Zsótér Sándor: Egyszer volt, a Trafóban. Akkor egy Sarah Kane-darabot csináltunk, a Megtisztulva címűt, amivel most Warlikowskiék turnéztak nálunk. Ehhez csupa olyan színészt hívtam, akit én választottam, de ettől nem csináltam jobb előadást. Sőt. Tehát úgy tűnik, hogy nekem is jót tesznek az adottságként kapott feltételek.
Schilling Árpád: És miért a romantika környékén keresgéltél darabot?
Zsótér Sándor: Két-három éve véletlenül összeakadtam a Csongor és Tündével, más véletlen folytán a Pentheszileiával, és elkezdtek vonzani ezek a hihetetlenül nehezen értelmezhető, szinte megfejthetetlen, viszont eljátszhatatlan darabok, amelyek a színészeket éppúgy nehéz feladat elé állítják, mint a nézőket. Engem, amikor még fiatal voltam, egyáltalán nem érdekelt, hogyan beszélnek a színpadon. Sokkal jobban érdekelt minden más, a mozgás, az akció. Pár éve ez valahogy megfordult, és egyre inkább az a fontos számomra, amit mondanak a szereplők. Ungár Juli dramaturggal együtt próbáljuk meg kisilabizálni, hogy ezek az őrületes romantikus művek hogyan épülnek fel. A Peer Gynt esetében egyre nagyobb élvezetet okozott, hogy valamiről, amiről eleinte úgy tűnt, hogy csak költészet, arról kiderült, hogy csupa logika és értelem. Hogy értelmes és logikus mondatok hangoznak el benne, amelyeket türelemmel, odafigyeléssel, a színészek segítségével meg lehet fejteni. Egyre inkább azt éreztem, hogy nekünk most az a dolgunk, hogy egy nagyon jó minőségű művet a legjobb tudásunk szerint eljuttassunk a közönséghez. Hogy átadjuk nekik mindazt, amit felfedeztünk benne, amit gondolunk róla. Nekem most ez a fontos az életemben.
Schilling Árpád: Gyakorlatilag ma te vagy a Nemzeti Színház intézménye, mert momentán te foglalkozol a magyar nyelvvel a magyar színházban, mint egy magányos harcos.

Zsótér Sándor: Valami fura egyezség van nézők és játszók között: a közönséget nem nagyon érdekli az, amit a színpadon beszélnek, a színészek pedig ennek engedve nem is teszik értelmessé a szavaikat. De ez senkit sem zavar. Akkor viszont nem tudom, hogy mivel foglalkozunk, ha nem nagyon értjük azt, ami a szövegben le van írva. Akkor mit próbálunk? Ha egy szövegnek van értelme, azt meg kell próbálnunk megértenünk és közvetítenünk.

Schilling Árpád: Vagyis elsődleges a szerző szándéka?

Zsótér Sándor: Ez irodalmárkodásnak tűnhet tőlem, aki korábban agyonszabdaltam egy csomó színdarabot. De most sem filológiai munkát végzek, mert nem vagyok teljesen elmebeteg. Meg norvégül sem tudok. Csak érdekes felfejteni egy csomó mindent a darabban. Nekem felfedezés volt, amikor dolgoztunk a Peer Gyntön, hogy mennyire jó ez a mű. Ráadásul merész is. Nem nagyon ismerek hozzá hasonló vállalkozást, amelyben a szerző végigkerget egy szereplőt húsz éves korától hetven éves koráig a világon.
Schilling Árpád: Ott voltam az olvasópróbán. Te ugyan erről a szigszalagról úgy olvastad fel az öt felvonásos darabot, ahogy az később elhangzott az előadásban. Ezt hogy éred el? Hogyan sikerül az előzetesen kialakított elképzeléseket átvinni a színészekre? Milyen játék zajlik közted és a szereplők között?

Zsótér Sándor: Mindig más. Attól függ, hogy épp akikkel találkozom, kíváncsiak-e rám. Ha nem, akkor megette a fene, ha meg igen, akkor bármit meg lehet csinálni velük. Van, akivel soha semmire nem fogsz menni, mert nem akarja. Van, aki meg valóban elkezd dolgozni. Gondolkodsz, gondolkodsz, és egyszer csak ő adja a megfejtést azzal, ahogy van, ahogy létezik a színpadon, ahogy hozzányúl valamihez. Ez tesz világossá rengeteg mindent. Én nagyon ritkán indulok ki improvizációkból. Általában úgy tudok dolgozni, hogy kész tervvel érkezem a próbákra. Ez hol jó, hol rossz, de mindenképpen valamiféle ajánlatot jelent a színészek számára. Megpróbálom elmondani nekik, hogy miért lenne jó, ha ezt megvalósítanák, de sokszor talán  túl gyorsan beszélek, hogy miért is kell ide menni, oda menni, ezt csinálni, azt csinálni, mert többnyire csodálkozva látom, hogy mindabból, amit elmondtam, semmi nem elevenedik meg. Ez persze a türelmetlenségből fakad. Ugyanis azt hiszem, ha megismertetem azt a munkát, amit előzetesen az előadásba fektettünk, akkor megnyitok bizonyos utakat, amelyen a színész a saját fantáziája segítségével haladhat tovább… Hogyan próbálom átvinni az elképzeléseinket? Hát indulattal. Innen is mondom, onnan is mondom, amíg ki nem szárad a szám. Amíg el nem érem, hogy a színész értelemmel felruházva beszéljen, hogy ne menjen el a vakvilágba egyetlen szó se.
Schilling Árpád: Nagyon sokfelé dolgozol, nem akarsz otthon lenni egy társulatban? Olyan emberekhez kötődni, akikkel nem kell mindig elölről kezdeni a munkát?

Zsótér Sándor: Ez nehéz dolog, mert változik bennem, hogy mi is lenne jó. Nem vagyok vezető alkat, tehát nem vettem magamnak a bátorságot, hogy magam köré gyűjtsek embereket. Ezért nyilván nagyon sok önvédelmi reflexiót alakítottam ki, hogy ez miért is nem lenne jó. Az utolsó társulati tagságom Szegedhez fűzött, és ott nagyon jó dolognak tartottam, hogy viszonylag állandó társasággal dolgozhattam.

Schilling Árpád: Azt érezted, hogy épül valami?
Zsótér Sándor: Igen. Nagyon értelmes éveket töltöttem Szegeden. Találkoztam például Király Leventével, akiről kevesen tudják, hogy az ország egyik legjobb színésze. Értelmes volt vele megcsinálni a IV. Henriket, a Galileit, Az ügynök halálát. Lehetett a régi zsinagógában csinálni egy III. Richárd megkoronázása című előadást. Közben persze voltak olyan előadások is, amik nem sikerültek. De ez természetes.

Schilling Árpád: Mintha keresnéd a küzdelmes helyzeteket: nehéz darabot ismeretlen helyen, ismeretlen színészekkel ismeretlen nézőknek megcsinálni…
Zsótér Sándor: Ez nem ilyen egyszerű. Megfordítom: ha felajánlják nekem, hogy a Thália stúdiójában csináljam meg a Peer Gyntöt nyolc színésszel, akkor nekem azt kellene erre válaszolnom, hogy nem, nekem az üzemcsarnok kell és negyven szereplő? Jó lenne egy ilyen attidűd is. Pontosan érzékelem, hogy felnövekszik egy generáció, akiknek ez a magatartás a természetes. De én nem tudok kibújni a bőrömből. Nem tudtam volna azt mondani, hogy kérem a Ganz Mávagot. Már azért sem, mert szerintem, szinte bárhol meg lehet csinálni bármit. Közben persze vért izzadtam, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a darabbal ebben a térben. 
Schilling Árpád: Nem jutott eszedbe semmi a Thália Régi Stúdiójáról?
Zsótér Sándor: Dehogyisnem. Fiatal koromban játszottam egy filmben, a Miss Arizonában, és eszembe jutott, hogy mi most valójában az egykori Arizona mulatóban vagyunk. A falak itt még háború előttiek. Annak idején ez egy csodálatos hely volt, talán Európa egyik leghíresebb mulatója, de Közép-Európáé biztosan. A felszereltsége – hidraulikában, gépezetekben – felvette a versenyt a legjobb párizsi mulatókkal. Ott, ahol most ülsz, annak idején egy hidraulikus forgó nyomta a magasba Miss Arizonát. Mögöttünk, ahol a lépcső van, a zenekar játszott. Ahol a mi előadásunkban egy kör alakú, forgatható dobogó áll, ott volt régen a kör alakú táncparkett. Eleinte persze bonyolultabbnak képzeltük el a teret Ambrus Máriával. Kis szeparékkal, zenekarral a háttérben, röpülő nőkkel a mennyezeten, de a födém már nagyon régi, nem bírja a terhelést, aztán lassan a többi ötletet is elhagytuk. Az ember mindig egy kicsit többet markol, mint amennyire szüksége van, így kezdi kidobálni a fölösleget. Miután végigzongoráztunk egy csomó lehetőséget, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha abból indulnánk ki, hogy ez a terem Åse háza, és képzeljük el, hogy ebben bonyolódik le az egész történet – úgy, hogy logikus legyen, hogy Peer Gynt valójában ki sem mozdul innen. Illetve kimozdul, de nem úgy, mert nem kell az emberek szájába rágni, hogy éppen most hol vagyunk, hisz az kiderül a szövegből. Azt volt nehéz kigondolni, hogy Peer Gynt nézője is meg résztvevője is a történetnek. És a Peert játszó színművésznek ez ne okozzon gondot, hogy itt is van, meg ott is van, miközben lehet, hogy ez az egész csak a fejében játszódik le.

Schilling Árpád: És ha azt mondjuk neked, figyelj Sanyi, itt van a csepeli hajógyár, csináld meg itt a darabot, akkor a Peer Gyntből egy hajógyári történet lesz?
Zsótér Sándor: Nem tudom, mi lett volna akkor belőle, az értelme valószínűleg nem változott volna.

Schilling Árpád: Csak az egésznek a közege…?

Zsótér Sándor: Igen, a külsőségek…
Schilling Árpád: A képek, amire alapozod az előadást…?
Zsótér Sándor: Most nyolc színész játssza a darabot, amelyben hetven beszélő szereplő van. Ha egy hajógyárban csináljuk az előadást, akkor sem álldogált volna a háttérben a Honvéd férfikar. De akkor valószínűleg más távlatokat nyert volna a darab. Amikor a Faustot csináltam, mind a két részt, a Vígszínház pici stúdiójában, akkor épp olvastam a Heti Világgazdaságban, hogy Peter Stein készül a Faustra, de olyan kevésnek találta a pénzt, amit biztosítottak az előadáshoz, hogy azt mondta, bele sem fog. És megnevezett az újság egy akkora összeget, ami számomra felfoghatatlan volt. Később volt alkalmam videón megnézni Stein Faustját, egyszerűen elképesztő volt. Megérte a készülést, megérte a pénzt. Ilyen értelemben – visszautalva a beszélgetés elejére – lehet, hogy néha Ganz Mávagot vagy csepeli hajógyárat kell mondani, mert különben az ember eleve kishitűen kezd bele a munkába. Lehet, hogy néha tényleg nem érdemes egy előadást megcsinálni addig, amíg minden feltétel nem adott hozzá. Lehet, hogy ez a célravezető hozzáállás? De én akkor úgy voltam vele, hogy ha azt mondják az embernek, hogy itt a Faust, akkor nem mondhatom rá, hogy nem csinálom meg. Ilyen mondat nem tudott kijönni a számon. Örültem neki, hogy ezzel a darabbal foglakozhatom.

Egy néző: Nem tartott attól, hogy a közönség esetleg nehezen tudja majd követni a Peer Gyntöt?

Zsótér Sándor: Nagy kétely volt bennem, hogy tudunk-e valami olyasmit csinálni a színpadon, hogy a nézőknek élmény legyen ezt az irgalmatlan mennyiségű betűt végighallgatni. Mindenki érzi, hogy milyen kicsi ma már az emberek tűrőképessége. Eleinte én is azt hittem, hogy sokkal többet fogunk húzni a darabból. Közben persze tudom, hogy tehertétel a néző számára, hogy a főszereplő többször elmondja ugyanazt, de ez a figura mindig ugyanazt mondja, és mindig fontosnak tartja, hogy megerősítse magát. Nem véletlen, hogy folyamatosan visszatérő fordulatai vannak, mindig meg kell támogatnia magát, állandóan idézetekkel operál, kicsit már össze is keveri, hogy mit ki mondott: a Jóisten vagy egy manó, a Bibliában olvasta, vagy az anyja mesélte. De ha ezeket a cselekmény szempontjából látszólag fölösleges részeket kihúzzuk, akkor nem marad a címszereplőből semmi. Illetve annyira kevés, hogy megszűnik plasztikus lénynek lenni. Semmi értelme sincs, egyszerűen csak végigrohanunk a történetén, ugyanis csak a szavaiból sejthető meg, hogy hogyan is telt el az élete: csak dumált, dumált, de nem jutott semmire. Csak azért nem érdemes meghúzni a szövegeit, mert attól félünk, hogy a nézők nem tartják elég élvezetesnek és szórakoztatónak majd a sok beszédet. Akkor addig kell próbálni ezeket a megszólalásokat, amíg jók nem lesznek: élvezetesek és szórakoztatóak.
Schilling Árpád: Az kiderült, hogy erősen koncentrálsz a szövegre. De hogy kapcsolódnak hozzá a képek? 

Zsótér Sándor: Ambrus Máriával együtt fontosnak érezzük, hogy látványban mi jelenik meg a színpadon egy vizuális kultúrájáról nem túl híres országban. Az a fontos, hogy valami olyasmit lássanak az emberek, ami nem kézenfekvő és felkelti kíváncsiságukat. Amiről eszükbe jut valami. Nem is beszélve arról, hogy milyen jó lenne, ha a színészeknek is eszükbe jutna róla valami. Ha tudnánk használni a fizikai és szellemi adottságaikat. Ez a Krétakör társulatával természetesnek tűnt. Hihetetlen volt számomra, hogy a színészek nem álldogáltak a medence partján, hanem belevetették magukat a vízbe. Sok képet ők elevenítenek meg.
Schilling Árpád: Mintha időnként kicsit el is tartottad volna a képeket. Komolyan is vetted őket meg nem is.

Zsótér Sándor: Nem, én nagyon komolyan vettem őket. Az emberi test által épített ház, ami szintén a kép része, ugyanúgy közöl egy csomó információt, mint a szó. Csakhogy ezáltal a színész is másfajta viszonyba kerül az anyaggal. Én egyáltalán nem rendeztem azt, hogy a társulat tagjai hogyan legyenek fák meg házak. Egyszerűen csak lenyűgözött, ahogy át tudtak lényegülni, és közben mindenféléket gondoltak saját magukról, Peer Gyntről, Solvejgről, a halott anyáról. Azaz olyan gazdagon töltötték ki az adott képet, hogy ezzel teljesen új dimenzióját hozták létre az előadásnak. Ez szerintem nem eltartás. Épp ellenkezőleg, még összetettebbé válik a gondolat azáltal, hogy a kép nemcsak demonstratíven történik meg, hanem a színészek saját személyiségükkel vesznek részt benne. Így nemcsak a fa, hanem a fa lelke is ott van a színpadon. Miközben pontosságmániás vagyok, nagyon vágyom arra is, hogy olyan színházat csináljunk, aminek – a pontossága ellenére is – van valami kilengése, azaz benne van az illető színész személyisége. Például nagyon szeretem az előadásban megjelenő állatokat is: csigákat, békákat, gyíkokat, majmokat, mindenféle egyebeket. Ezek is alkotó színészi részvételt jelentenek. Nincs olyan kicsi feladat, amiben ne lehetne alkotó módon részt venni, és nincs olyan nagy, amit ne lehetne megúszni. Szerencsére itt erre senki nem gondolt.

Schilling Árpád: A színészi munkának szerintem csak az egyik összetevője alkotó részvétel. Legalább ugyanilyen fontos a türelem, a figyelem is, amivel egymás felé fordulnak a kollegák, amivel jelen tudnak lenni a próbákon és az előadásban. Ez is egy társulat fokmérője.

Zsótér Sándor: Ez valóban fontos. A Peer Gynt az a darab, amely folyamatos magánbeszédekre, őrületes szólisztikus számokra épül: kiszalad a főszereplő a rivaldához, és nagyon sokat beszél. Aztán történik valami, majd megint nagyon sokat beszél. Ebben az előadásban szó sincs ilyesmiről. Ezt az előadást  a színészek együtt csinálják, és én ezt tartom egy társulatban igazi értéknek. Mindenki fontossá tudott válni benne, nem csak a Peert játszó színész.
Egy másik néző: A HVG-ben a Krétakör egyik körünkben jelen lévő tagja azt nyilatkozta, hogy jelenleg ez Európa egyik legjobb társulata. Önt viszont nagyon sokan rettegve várják, hogy végre együtt dolgozzanak. Ki gazdagodott jobban a közös munkában, Ön vagy a Krétakör társulata?

Zsótér Sándor: Szerintem kölcsönösen gazdagodtunk, bár az ő nevükben nem beszélhetek. De nekem nem kell udvariaskodnom: sokat tanultam tőlük: helytállást, szolidaritást, hűséget, fegyelmezettséget, elszántságot, akaraterőt. A kérdés első részére viszont egyáltalán nem tudok válaszolni, mert nem ismerem az európai társulatokat, így az idézett állítást sem megerősítni, sem cáfolni nem tudom. A Krétakört mindenesetre egy értelmes szövetségnek gondolom.
Egy harmadik néző: Milyen szimbolikus tartalmat hordozott az előadásban a meztelenség, ugyanis néha nem igazán találtam indokoltnak.

Zsótér Sándor: Mire gondol?

A harmadik néző: Például a pap átlátszó öltözékére.
Zsótér Sándor: A kérdést átutalom a Benedek Marinak, a jelmeztervezőnek. A sátánt kellett megterveznie, gondolkodtunk, hogyan is nézzen ki. Én is mondtam sátánt, ő is mondott. Azt tudtam, hogy patát, kis szarvakat és vakarcsos körmöket nem szeretnék. Végül is abban maradtunk, hogy egy olyan figurának kell lennie, aki az első pillanatban papnak néz ki, egy meggyőző papnak. Ekkor Mari tervezett egy papi ruhát, csak éppen átlátszót. Kérdeztem tőle, hogy mi lesz alatta, azt válaszolta, semmi. Mondtam jó, de én nem beszélek Katona Lacival, de aztán természetesen mégis csak nekem kellett megtennem. Mondtam neki, hogy próbálja ki, ha zavarja őt, ha bármiféle rossz érzése támad, akkor nem kell viselnie. Ha meg nem, akkor használjuk ezt a jelmezt. Bejött benne, nagyon szépen nézett ki, látszólag nem zavarta, így lett a pap, aki alatt ott a sátán. Van még ilyen?


A harmadik néző: A Gomböntő.

Zsótér Sándor: Nagyon nehéz kérdés, hogy ki is az a Gomböntő. Általában egy jelentős karakterszínész szokta játszani (többnyire feketébe öltözve), aki súlyosakat mond az életről. De számomra az derült ki, hogy ez egy halálosan mulatságos jelenet, amelyben nagyon vicceseket. mondanak. Olyan ez, mintha egy másodperc alatt végiggondolnád, hogy még mennyi mindent szerettél volna csinálni, de a halál már itt van a torkodnál. Mindenre képes lennél, hogy kialkudj még egy kis időt, hazudsz, csalsz, bármit, megcsinálsz, hogy még élj. Lassan az derült ki számunkra, hogy a Gomböntő valójában nem egy félelmetes figura, csupán egy józan tisztviselő, akinek el kell végezni a feladatát, de ő nem haragszik Peer Gyntre, csak el akarja vinni. Hónapokba került, míg rájöttünk, hogy milyen legyen a kanala. Volt nagy kiöntő kanál, kis kiöntő kanál, martinászkanál, aztán eljutottunk a fagylaltos kanálig. Mintha a lelkeket fagylaltos poharakban tartaná. A kezdeti munkaköpenyből így lett a szilikon köpeny. Kérdeztem a Bendek Marit, hogy mi lesz alatta...


Egy negyedik néző: A meztelenség ennyire a jelmeztervezőn múlik?

Zsótér Sándor: Igazából a színészeken múlik. Volt olyan darab, ahol egyszerűen megkerülhetetlen volt, mégis megkerültük. Nagyon bonyolult probléma a színpadi meztelenség, csak az adott darab és az adott társulat összefüggéseiben érdemes vizsgálni. Most úgy éreztük, hogy egészen más jelentést kapnak a figurák, ha van is rajtuk ruha, meg nincs is. Azt hiszem, hogy egyetlen olyan pont van, ahol valóban én akartam a meztelenséget. A darab végén, abban a jelenetben, amikor Peer Gynt visszatalál ahhoz a házhoz, ahol Solvejg lakik, de el akarja tolni magától az egészet: nem is ismerem ezt a helyet, nincs itt semmi, ez hazugság.

A hagymamonológ után vagyunk, és vágytam rá, hogy ezt vizuálisan is összefoglaljuk, de azt nem akartam, hogy egy hagymát hámozzon középen a címszereplő. Aztán rájöttem, hogy Solvejg maga a hagyma. Peer egész életében keresett, keresett, de nem talált magot. Nincs közös gyerekük, magtalan lett ez a kapcsolat, mégis Peer Gynt életének egyetlen magja Solvejg volt, más nincs. Ekkor konkrétan megkértem a színésznőt, hogy amikor felemeli a szoknyáját, akkor ne legyen rajta semmi. Hogy amikor a férfi az öléhez hajtja a fejét, akkor az egy pucér női öl legyen, mert azt gondoltam, hogy ez az, ami soha nem történt meg köztük. Közben pedig a feltétlen szeretetről van szó, amit Peer Gynt elutasított. Az egyetlen embert utasította el, aki segíthetett volna neki az életben.
08.08.07.

Címkék: eszmecsere. társulat krétakör

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu